KISS MARI: A piac rajongója vagyok
Kiss Mari Jászai Mari díjas színésznőt sokan ismerik Szombathelyen. Bükkaranyosi születésű, így a vidéki életet, az itt élők nyelvét, életmódját jól ismeri. Mint mondja, maga is ragaszkodik a vidék hagyományaihoz, tradícióihoz és ha teheti – piacozik. „Amikor Szombathelyre jöttem Jordán Tamással színházat csinálni, a kevéske szabadidőben az első dolgom volt kimenni a piacra, vásárolni az őstermelőtől. Magam is kertészkedtem, sőt kertészkedem” – fogalmaz a népszerű, életvidám színésznő.
-Amikor az ember helyszínt, otthont változtat hosszabb időre, azért akkor akad némi szorongás benne. Mi lesz, hogy lesz? Jómagam kollégista voltam, megszoktam a közösséget, a távollétet az otthontól. Amikor megérkeztünk a városba a férjemmel, az első út a piacra vezetett. Az még a felújítás előtti volt, jó nagy nyüzsire emlékszem. Persze, azonnal körbe néztünk. Aztán megkerestük az uszodát és a könyvtárat - hát, ezek egy csodálatos kört alkottak! Az ismerkedés végén a Király utcában ráakadtunk egy kis kávézóra. Szinte azonnal megfogott a hangulata. Férjemmel azonnal tudtuk, hogy jó lesz itt, jó hely ez. Szombathely. Nem volt kérdés, hogy egy olyan emberi léptékű városba érkeztünk, ahol a számunkra fontos szellemi és kereskedelmi szegmensek közel vannak, gyorsan elérhetők. Amúgy most is fel tudom idézni annak a kávézónak a hangulatát…
-Mi vonzotta ennyire a piachoz? Meghatározta, mondjuk, a vidéki lét?
-Nyékládházán nőttem fel, szüleimnek nagy kertjük volt a ház mögött és szőlőjük a hegyen. Szerettem ott élni, ott lenni, már csak azért is, mert a szüleim csodálatos emberek voltak. Tudja, a falusiak akkoriban nagyon értettek a gazdasághoz, Apám például tüzéptelepet vezetett. Ez hozott ugyan pénzt a családnak, de az igazi megélhetést a kert, az itt megtermelt javak adták. Ha ez egy évben például nem jött be, akkor baj volt. Sosem felejtem el, amikor szüleim nézték az ég alját… Aggódva: milyen idő lesz, vihar, eső, jég? Őrzöm ezeket a meghatározó emlékeket. És sokat tanultam belőlük, ami nem volt haszontalan. Ugyanis ma a Hűvösvölgyben van egy kis kertem, kertünk a családi házhoz tartozón. Tudom, mit mikor kell benne tenni. Mikor kell ásni, metszeni, ültetni. Ezek így mind együtt meghatározták kapcsolatomat a piachoz. S amikor a szombathelyi Vásárcsarnok gyakori látogatója, meg persze vásárlója, lettem – főleg szombatonként – akkor megismertem több őstermelőt. A Marikát, vagy a Julika nénit, ahogy szépen sorolta az almát a standon. Lenyűgöztek a friss petrezselyem-halmok, a friss földillatot árasztó zöldségek, vagy a harsogóan zöld saláták, és persze a nagy kedvenc almák. Utóbbiak a bejáratnál voltak, a lányommal ott vettünk sokat, sokszor. A mai napig alma függők vagyunk (nevet).
-Miként fért meg egy színpadi szerep a Weöres Sándor Színházban a, mondjuk így, piaci gyorssal?
- Jaj, ezek emlékezetesek voltak! Az előadás után, amikor a taps még ki sem hűlt, rohantam a vonatra, irány Pest. De még van ennyi és ennyi percem – hát beugrottam a piacra és becuccoltam! Volt olyan, hogy a karácsonyi ajándékot részben toronyi kenyérben mértem. Négyet vettem, annyira szerették a pestiek. Nekem most is ez „a” kenyér, nincs mese. Tudom, vannak más sütések is, mondjuk a vadkovászos, biztosan jó az is. De hát sok benne a levegő, a lyuk – oda hogyan kenjek vajat?! (nevet). Tudja, azt is szeretem a toronyiban, hogy két nap után nem lesz olyan nyálkás, mint a többi. Sokáig friss marad. Így voltam a piaci tejföllel is, ami anyukáméra emlékeztetett.
-Milyennek látta, látja a szombathelyi piacot?
-Ez az intézmény igazán emberléptékű. Szerintem ebben minden benne van: az eladók és a vevők közössége, a hangulatok, a jó áruk, a kedves szavak, meg a nyüzsi, az alkudozás, szóval minden. Azt tapasztaltam, hogy a kofák és utódaik hűségesek a helyhez, szóval olyan „ez a mi piacunk” szemlélet jött ki a beszélgetésekből. Nagyon respektálom a kistermelők azon igyekezetét, hogy árujukból mindig a legjobbat és a legszebbet adják el a vevőnek. Ez nagyon fontos és méltányolandó szempont. Mondjuk annak a fényében, hogy bemész egy nagy marketbe és ott nem egyedi ízek és zamatok, hanem mondjuk, brazil fagyasztott csirkemáj vár, hogy kosárba tegyed. Hát szóval nekem ez most is megdöbbentő. Emlékszem egy nagyon kedves hölgyre, akitől rendszeresen vettem savanyú káposztát a régi, egyes csarnok utolsó előtti sorában. Na, azt az ízt nem lehet feledni. Ilyenkor eszembe jut anyukám, aki a szomszéddal elautózott a miskolci piacra, hogy ott aztán alkudozzanak a városi kofákkal. Mit és mennyiért, ez volt a kérdés. A kofák szerették a kistermelőket, mert amit hoztak, az garantáltan jóízű és friss volt. Gyorsan át is vették anyukától az árut és mindketten jól jártak. De hát kinek is lett volna olyan szép germersdorfi cseresznyéje, mint anyukának…. Szép időszak volt.
-Az almán és a toronyin kívül voltak még kedvencei a szombathelyi piacon?
-Amikor próbáltuk az Augusztus Oklahomában című darabot Alföldi Robi rendezésében, egyszer azzal lepett meg, hogy szőlőt hozott a piacról. Hát kérem az zenélt… nagyon finom volt! Aztán felfedeztük a többi kincset, vagyis az őstermelői gyümölcsöket és hordtuk fel szakmányban Budapestre. Szőlő mellett naspolyát, besztercei szilvát, de leginkább őszibarackot. Igazából itt ismertem meg azt a fajta barackot, ami kifejezetten itt terem. Van belőle zöldebb, világosabb. Pöntyörödöttnek tűnik, pedig dehogy: édes és utánozhatatlanul finom. Ebből sokat vettem és cipeltem a fővárosba. Na, erre mondják itt, hogy hegyi barack, mivel sokan a szőlő közé ültetik, ott terem meg igazán jól. Aztán nagyon sok almát táraztam be (mosolyog). Egyik kedvencem volt a kellemesen sárgás fajta, piros csíkokkal, középtől lefelé… Ezt mondják Arany parmen – Aranyalmának. De nem csak gasztronómia oldala van ennek, hiszen míg vásároltam a régi, hagyományos gyümölcsöket, felötlött bennem az életem, a fiatalságom. Az ember, tágabb értelemben a vevő érzelmileg is kötődik, kötődhet a kedvenc áruféleségeihez. Az biztos, hogy én erre példa vagyok. Vagy ott van a második traktus, hogy ne csak az étkekről beszéljünk, Ott például olyan ruhaféleségeket – cicanadrág, kötény, otthonka – kapható, ami máshol már nem nagyon. És milyen kedvesen tudják kínálni! (nevet). És akkor még nem szóltam a közösségi zongoráról, amelynek hangjai mintegy aláfestik azt az élményt, amit piaci kiruccanásnak hívok magamban.
-Budapesten melyik piac a nyerő Kiss Mari színművésznő számára?
-A legközelebbi, a Fény utcai. De ritkán megyek le. Részint az „aranyárak” miatt, másrészt mert akad néha más lehetőség is. A polgármesterünk ősszel és tavasszal gründol egy-egy nagy vásárt. Rengetegen regisztrálunk rá, megéri sorban állni a megrendelt áruét. Mondjuk a krumpliért, ami kiváló. Mi a családdal 4-5 zsákkal rendelünk, a minőségre még nem volt panasz. Hasonló a helyzet az almavásárral, ezt kamionnal hozzák. Több fajtát árulnak, legutóbb ötven-hatvan kilót vettem. Én azzal nőttem fel, hogy hagyma, krumpli, alma az mindig legyen otthon. Meg dió és mák, persze, akkor már nagy baj nem lehet. Szeretek főzni, de az az igazság, hogy a férjem jobban főz… Enyém a főzés gyorsabb variációja, mindig van az asztalon leves és tészta, a hússal csínján bánunk.
-Fontos, hogy hazai alapanyagokból készüljön az adott termék, étel?
-Az idő drága, ma pedig még drágább. Mindenki mindenkor mindenhova rohan, nem ér rá. Ez a gyorsan összeütött ételeknek kedvez. Szóval a főzésben, sütésben nehéz elkerülni a mirelit, vagy készre csomagolt termékeket. De ha magadnak termelsz, az más. Az a te műsorod, az a te ízvilágod és persze a te egészséged. Azt teszem, amit régen a szüleim: van sóskám, megterem az udvar sarkában. Ráadásul tesztnek is jó, mármint meddig bírok hajolgatni, amikor leszedem… Aztán komposztálok, felásom a placcot, a kertben mindig van tennivaló. Visszatérve a sóskára: aki nem ülteti a kertjében, az csacsi (nevet). Abban a színházban, ahol éppen játszom, vinni szoktam néhány adagot, kis zacskókban. Hogy örültek neki! Szóval azt gondolom, ha meg tudom termelni az ebédemet, akkor termeljem is meg! Így tartok paprikát, paradicsomot és ribizlit is. A kertemben nem idegen a padlizsán sem, de sajnos azok a csúf kopaszcsigák rongálják. És említsem a nagyágyút, az uborkát: kétfélét ültetek négy sorban. Ha jó földben terem, akkor egy élmény salátának vágni. Málna: az egyszer termő édes, finom, a mindig termő már nem annyira. Viszont akár novemberben is szedhető. Sok munka van a kerttel: arra is figyelni kell, hogy az újhagymát milyen közel ültessem a málnához. Mert ha túl közel kerül, romlik a minőség. Ezért aztán okosan kell felosztani a kis földdarabomat, vagyis mit és hova ültessek.
- Mennyire fér meg a piacon a kultúra? A műsorok, bemutatók, a termelés és árusítás közepette?
- Ez az élet! Valójában egy közösségben élünk, ezért fontosak a kedves gesztusok. A kultúra csak felerősíti a piac jelentőségét, aláhúzza annak fontosságát. A piac maga az élet: miért ne árulhatna. mondjuk, borsót egy színész? Ez nekem gyakran eszembe jut és meg is tenném, ha úgy adódna. És nem is lenne ez távol tőlem, mivel gimnazistaként nyaranta vendéglátóztam, egy büfében dolgoztam. Sör, bor, pálinka – ezek a dolgok összehozzák az embert. A szombathelyi piacot jó hangulatúnak tartom. Persze, mindenkinek vannak gondjai, de ha egy közösséget alkotnak a termelők, a kereskedők és az árusok, akkor azzal nem csak ők járnak jól, hanem a vevők is. Nézem a kis kávézókat Nagyon sok fiatalt látok ott. Nem is isznak, inkább csak beszélgetnek, találkoznak. Igen, a találkozás. A piac ennek a terepe. Úgy, hogy miközben vásárolsz, már rendeled a kávét, újságot veszel, beszélgetsz az ismerőssel. Mire a csarnok végére érsz, a fejedben összeáll a napi menü. Az otthoni főzés, az ebéd, a vacsora.
-A régebbi, szombathelyi piac emléke még felbukkan?
-Bizony, ez is fontos. A lángos, vagy a sült kolbász illata, a ropogós kenyér… A kör bővíthető, kuriózumokkal. Méz, tökmagolaj, fürjtojás, fekete üst szilvalekvár. Ezeket régebben ismertem meg és ha tehetem, akkor ma is a piacon veszem meg az őstermelőtől. Hallom, van most a piacon egy olyan utalvány, ami csak itt vásárolható le – ezt nagyon jó ötletnek tartom. Végtére is csak azt mondhatom, ami a szívemből jön: A PIAC RAJONGÓJA VAGYOK!
A cikk szerzője: Kozma Gábor, újságíró
